Az utolsó ötlet
Gabriel Woolf
2060-ra minden művészeti ágazatban elfogynak az ötletek. Ezáltal az emberiségnek kevés lehetősége marad a szórakozásra. A nép elveszíti a hitét az újszerűségben, sőt már a fantázia létjogosultságában is.
Ekkor azonban egy névtelen író azt állítja, hogy neki van egy utolsó ötlete, és hogy az valóban új.
Senki sem hisz neki. Először kigúnyolják, később egyfajta közellenséggé válik, az ellustult társadalom kényelmének árulójává, Júdásává.
Szeretné őket meggyőzni, de neki – névtelen senkiként – nem hisznek, ezért szövetséget köt Bart Moliére-rel, egy köztiszteletben álló pappal, akinek talán még adnak a szavára.
Júdás és a pap között megmagyarázhatatlan, természetfeletti kötelék keletkezik, amely által olyasmire lesznek képesek, amibe már az egész társadalom belebukott: Ők visszaadhatnák az emberek hitét az újba. Júdás szerint erre egyetlen mód létezik:
Hazudni kell nekik!
Ugyanis 2060-ra az emberiség eljutott arra a szintre, hogy már semmit sem hisz el, ami igaz. Tehát Júdás rájön, hogy kizárásos alapon, ha a szavahihető Barttal előadatja a népnek a valaha volt legnagyobb hazugságot, akkor azt még talán el fogják hinni, és ezáltal visszaállhat a régi rend: Ismét bízni kezdenek abban, hogy ők is képesek még alkotásban újat mondani, és akkor talán újraindul a kultúra, és nem lesz többé halálra ítélve.
De vajon mennyire működhet Júdás e kifordult – kissé őrületbe hajló – teóriája? Korrekt dolog-e egy papot hazugságra kérni vagy akár rámanipulálni?
Valójában ki ez a Júdásként emlegetett „névtelen ember”? Az emberiség végső megmentője? Vagy inkább a hazug, az áruló, akinek a Biblia alapján több mint kétezer éve tartja mindenki?
Egy részben valós eseményekre épülő történet, ami – a névtelen ember és Júdás miatt – kapcsolódik Wolf „Mi üzen a sír?” című horror bestselleréhez.
Show book